Sikerült! Ma reggel kellemes napra ébredtünk, egy kis szellőtől eltekintve nem volt gond az időjárással. Végre felszállhattak a helikopterek, így szerencsére beteljesíthettük a tegnapi tervünket. Már reggel 10-re be tudtak osztani minket, szóval izgatottan vártuk az indulást. A helikopter a pilótán kívül egyszerre 6 embert repített a levegőbe, szóval miután összeszedték a csapatot, a biztonsági tudnivalók átadása után fel is szállhattunk. Fél órás repülőútra fizettünk be, ami keresztben átszeli a Grand Canyont és visszatér. Volt még 1 órás lehetőség is, amely a kanyon egy része felett körbe is repül. A gép nem haladt túl magasan, így mindent jól láthattunk.
A pilóta elmesélt mindent a Grand Canyon keletkezéséről és az alattunk látható jellegzetes formákról. Már tegnap is lenyűgöző volt a Grand Canyont megtekinteni a peremről, de így fölötte repülve, egy más perspektívából vizsgálni a látóhatárt, extra élményt eredményezett.
Természetesen lehetett fotózni, videózni a heliből, ezt ki is használtuk. Mivel mégsem volt teljes szélcsend, a gépet néha megdobta 1-1 légáram, szóval elég volt ez a fél óra, egy teljes órában már lehet hogy rosszabbul bírtuk volna a hányattatást :).
Miután visszafordultunk a szurdokból, még alacsonyabbra ereszkedtünk, hátha látunk néhány vadállatot. Erre nem került sor, viszont miután továbbindultunk a repülőtérről, nem sokra rá ez a kívánságunk is teljesült: közvetlenül az út mentén 4 békésen legelő őzt láttunk. Szóval a "wildlife" is ki lett pipálva a mai napra :).
A kiváló helikopteres túra után hosszú útra indultunk, az Arizona és Utah állam határán lévő Monument Valley-t céloztuk meg. Újra keresztül kellett menni autóval a Grand Canyon-on, még egyszer megálltunk a keleti végében, a Desert View nevű helynél. Innen még utoljára nagyon szép kilátás nyílott a kanyonra, illetve az azt övező környékre, a hegyekre, és az érdekes színekben pompázó síkságra, amelyet emiatt Painted Desert-nek neveznek.
A Monument Valley az a természeti kép, amelyik egyetlen cowboy filmből sem hiányozhat. Azokról a környezetükből kiemelkedő vörös sziklákról, "tornyokról" van szó, amelyek tövében lovagolnak az indiánok és a cowboyok. Aki látott már legalább egyetlen NDK-s indiánfilmet, annak biztos megvan a kép :).
Ez a táj nem volt olyan közel, de nem is túl messze, tehát ha már erre jártunk, mindenképpen útba akartuk ejteni. Nem bántuk meg, mert ismét hihetetlenül szép utat jártunk végig. A dimbes-dombos, kopár, sivatagos táj egyre inkább téglavörösbe fordult, és a távolban feltünedeztek a magas sziklaóriások. Lenyűgözőek voltak ezek a természeti formák, ahogy körös-körül mindenféle formájú és magasságú tornyokat láttunk. Ez a környék a navaho indián rezervátum része, tőle délre pedig a hopi indián rezervátum található. Számomra már csak azért is nagy élmény volt ez az út, mert ez a vidék és maguk a navaho indiánok gyakran szerepelnek az általam számtalanszor rongyosra olvasott Karl May és egyéb indiánkönyvekben. Jó volt élőben is meglátogatni ezeket a tájakat.
A navaho rezervátum egyébként az egyik legnagyobb kiterjedésű indián rezervátum. Ahogy kiértünk a Grand Canyonból, utunk során szinte végig ennek a területén haladtunk. Ha úgy tetszik, ez lényegében az indiánok autonóm területe, ahol saját közigazgatást működtetnek, és saját maguk intézik a dolgaikat, persze az állam keretein belül. Nagyon jól megfigyelhető volt a különbség az egyéb megismert tájakkal, városokkal. Ahogy kiléptünk a Grand Canyon-ból és elérkeztünk az indián területre, szembetűnő volt annak kopársága, terméketlensége. Néhány bokor, kóró termett meg a vidéken, és ennyi. Nem véletlen, hogy a fehérek a legrosszabb, leghasználhatatlanabb területeket jelölték ki rezervátumként az indiánok számára, ide hajtották be őket családostól, ha kellett erőszakkal. A puszta közepén többször láttunk magányos lakókocsikat, vagy pár konténerszerű házat, minden bizonnyal indiánok tulajdona. Nem tudtuk elképzelni, miért települtek lakóik ide a semmi közepébe, még egymástól is távol, és egyáltalán hogyan, miből élnek meg.
A térkép a környék viszonylag jelentősebb településeként jelöli Tuba City-t. A "city" lényegében nem volt más, mint gyéren egymás mellé telepített konténerházak és kisebb lakóházak összessége, inkább falusi, mintsem városi jelleggel. Ha más nem, legalább egy ütött-kopott dzsipje volt a legtöbbeknek (ahogy Amerikában mindenkinek, aki vidéken lakik, vagy birtoka van ott), de a szegénység mégis érződött. Ezzel együtt mégsem volt olyan piszkos lepratelep, mint nálunk egy átlagos cigánysor.
Az út mellett gyakran sorakoztak kisebb bódék vagy nagyobb kiépített üzletsorok, ahol indián csecsebecséket, ajándéktárgyakat lehetett kapni. Egy helyen, a Utah határ mentén meg is álltunk, körbenéztünk. Ez is érdekes volt. A boltokban a szokásos ékszerek, díszek, könyvek, szobrocskák, egyéb apróságok mellett poszterek, plakátok is voltak, amelyek az indiánok egykori nagyságát, a tőlük elrabolt területeket hirdették, és az ellenálló indián hősöket méltatták. Nálunk revizionista plakátoknak neveznék az ilyeneket, és egész biztosan menne a szemforgatás és ajvékolás, hogy "dehátilyetnemszabad", meg a különböző unalomig ismert frázisok hangoztatása, de itt ebből nem csinált ügyet senki. Ki is kérdeztem a boltost, és sok mindent megtudtam az indiánok mai helyzetéről.
Elmondta, hogy az indiánok mostanság elsősorban az állattartásból (birka, szarvasmarha, ló) és az ajándéktárgyak készítéséből és árusításából próbálnak megélni. Megerősítette, hogy számos kaszinó az indián törzsek kezében van, ők működtetik ezeket. A bevétel egy részéből leveszi a sápot maga a törzs a saját céljaira, a többit szétosztják a hozzájuk tartozó családok között. Ilyen szempontból a nagyobb létszámú törzsek, mint a navahok rosszabb helyzetben vannak, hiszen itt a megoszlás miatt kevesebb jut egy főre, mint egy kisebb törzsnél, ahol nagyobb a hányad. A boltos többször használta az "elders" szót, vagyis a törzseket még mindig az "öregek tanácsa" vagy a bölcs vezetők irányítják, szervezik. Állítása szerint az indiánok között viszonylag nagy az összetartás, a törzsek vezetői évente egyszer mindig összegyűlnek, hogy tanácskozzanak az érdekeik, kultúrájuk védelméről, és a kormányzat, a szenátus felé is mindent megtesznek, hogy érdekeiket képviseljék. Azt mondta, a kormányzat illetve a fehérek részéről változó a hozzáállás az irányukban, vannak akik tolerálják a dolgaikat, vannak akik berzenkednek ellene. Ráadásul a kormányzatnak most úgyis inkább a bevándorlás problémája miatt fő a feje, nem az indiánok dolgaival kapcsolatosan.
Ilyen módon tehát egy kicsi betekintést nyerhettem az indiánok mai helyzetébe, mielőtt továbbindultunk. A Monument Valley-t Utah állam irányába hagytuk el, vagyis tettünk egy kisebb kunkort (értsd: legalább 100 km :) ) a mormonok országában (bár ez a rész is mind a navaho rezervátumhoz tartozott), mielőtt egy másik úton visszafordultunk Arizonába. Kicsit elszámítottuk magunkat, mert nagyon jó útitervet lőttünk be, egészen délre Holbrook-ig, ahol megnézhetjük a Petrified Forest nemzeti parkot, és a híres Barringer krátert is, hiszen mindegyik útba esik. Ehhez képest sajnos rosszul lőttük be a GPS-t, ami egyenesen Flagstaff felé vitt, és csak 70 km megtétele után vettük észre a tévedést. Visszafordulni nem lett volna értelme, ráadásul kezdett későre járni, így folytattuk az utat Flagstaff felé, azzal vigasztalva magunkat, hogy onnan, az autópályán már nincsenek messze ezek a helyek, majd akkor holnap megjárjuk ezt az utat. Az utazás hosszú és eseménytelen volt azon kívül, hogy olykor jókora homokvihar sepert végig az autóúton, nagy erővel átfújva a vöröses port az aszfalton. A Sierra Nevada hóviharja után tehát egy homokviharban is részünk volt :).
Flagstaff szélén találtunk is egy csinos szállót, úgyhogy ez a húzós, rengeteg vezetéssel és sok-sok megtett kilométerrel (mérfölddel) övezett út a tervekkel ellentétben itt ért ma véget. A napot a Bun Huggers kajáldában zártuk, amiről azt hittem, hogy egy étteremlánc, de úgy tűnik csak itt Flagstaff-ben van. Kiváló hely, az isteni finom hamburgerekhez (amelyek köszönőviszonyban sincsenek a nálunk megszokott, csoffadt gyorséttermiekkel) tetszőleges mennyiségű salátát és szószt vehetünk. Nem kellett minket félteni, megpakoltuk a tálat rendesen :).
A mai nap útvonala tehát végül így alakult:
