Ma amikor felébredtünk, ezt láttuk:
A Lake Tahoe-nál tehát elkezdett havazni, ami itt egyáltalán nem szokatlan. Hamar elállt, de azért úton-útfélen látszott a nyoma, hogy ilyesmire errefelé számítani kell.
Ez a nap az eddigi legkalandosabb volt, de egyben a legnagyobb szívás is. Elhagytuk a szállásunkat, de még egy kicsit nyugatra autóztunk a Lake Tahoe mentén, ugyanis az Emerald Bay nevű öblöt mindenképp meg akartuk nézni. Gyönyörű az út addig, és maga az öböl is csodálatos. A legjobb itt a napfelkeltét megtekinteni, valamint rengeteg turistaút és egyéb szabadidős tevékenység biztosítja a lehetőséget a kikapcsolódásra. Most erre nem volt időnk, de a Lake Tahoe-nál több napot is simán el lehet tölteni, ha az ember igazán fel akarja fedezni a környék szépségeit.
Következő úticélunk délkelet felé a Bodie nevű település volt, amit egyfajta szellemvárosként ismernek. Ilyesmiből több van Kaliforniában, ezek a települések az aranylázkori hangulatot próbálják megidézni, a régi, jellegzetesen vadnyugati épületekkel és berendezési tárgyakkal. Az ilyen városok nem feltétlenül ténylegesen kihaltak, de van egy olyan magjuk, amelyik ezt prezentálja. Az ilyenek közül Bodie elég ismert, és sok építmény megmaradt, ezért választottuk úticélként.
Az utunk csodálatos tájakon vezetett keresztül, óriási hegyek, erdők, szurdokok szegélyezték az autóutat, a tengerszint feletti magasság a 2.500-2.600 m-t is elérte. Sok helyen megálltunk a gyönyörű kilátás végett. Van egy viszonylag jó út, ami Bodie-hoz vezet, de a GPS "tudott egy rövidebb utat", ezért Bridgeport felől közelítettünk. Ezzel nem is lett volna különösebb gond, de egyszer csak az alattunk lévő út földútra (!) váltott, az utolsó kb. 26 km-t (!!!) pedig ezen kellett volna megtennünk. Ezzel megint csak nem lett volna különösebb gond, azon kívül, hogy jóval nehezebben és lassabban lehet haladni, de már közeledtünkben is felfigyeltünk egy elég masszív hóvihar felhőre, ami Bridgeport környékét teljesen láthatatlanná tette.
Kínzó lassúsággal már vagy 12 km-t megtettünk a kopár tájon és a göröngyös földúton, mikorra a kopárság egyre inkább havas tájba fordult, a hóvihar pedig közvetlenül is elkezdte éreztetni a hatását. Ekkor már ismét 2.600 m magasban jártunk.
A vihar egyre erősödött, az előttünk lévő utat pedig annyira elfedte már a hó, hogy gyakorlatilag elakadtunk. Előttünk áthatolhatatlannak tűnő hóakadályok sorakoztak, és még legalább ugyanannyi km-t meg kellett volna tennünk, mint addig... Úgy döntöttük, nem vállaljuk, visszafordulunk, hiszen ha tényleg úgy beragadunk, hogy se előre, se hátra nem tudunk kijutni, akkor kőkeményen megszívtuk itt az Isten háta mögött...
Pont azt akartam volna írni, hogy "ahol ember sem jár", de éppen feltűnt egy masszív dzsip, amelynek vezetője miután felajánlotta a segítséget, fölényesen tovább haladt. Talán ha 2 kanyarral sikerült továbbjutnia, de láttuk hogy már kezdett visszafelé tolatni, és lefelé haladva ismét elhaladt mellettünk. Ebből is láttuk, hogy jó döntést hoztunk, mert a kifejezetten ilyen terepre való dzsipnek is használhatatlannak bizonyultak az útviszonyok. Visszafelé az addig még viszonylag jó állapotban lévő földutat is elkezdte egyre jobban belepni a hó, ez pláne megerősített a döntés helyességében.
Megpróbálkoztunk hát a másik, "hivatalos" úttal, ezt pont hogy azért nem ajánlotta fel a GPS, mert volt benne egy pár km-es tényleges földút, és a földutak támogatása nem volt beállítva rajta (no hiszen... az előzőben említett útnál gázabbat kitalálni se lehet, noha a masina alacsonyrendű, de földútnál magasabb kategóriásként jelölte. Erről ennyit).
A bekötő úton nyitva volt a sorompó, és egészen 5-6 km-es közeléig elértünk Bodie-nak, amikor elértük a hivatalosan is kijelzett "betonozott út végét". Itt azonban ismét nem tudtunk tovább haladni, mert a településre vezető földutat sorompóval elzárták, maximum gyalog lehetett volna továbbmenni. De mivel a hóförgeteg ismét eljutott ide, a nagy hidegben és hófúvásban megint csak nem lett volna értelme gyalog nekiindulni. Fájó szívvel, de ismét vissza kellett fordulni, eközben a mögöttünk lévő utat is egyre jobban belepte a hó, de szerencsésen kijutottunk.
Akárhogy is próbáltuk, Bodie tehát kimaradt. Pedig érdekes lett volna, linkelek róla némi ízelítőt.
Szállásunkat Jamestown-ban lőttük be, ahonnan már közel volt a következő úticél, a Yosemite Park. A Sonora hágón átkelve egyenesen (már amennyiben a folyamatos szerpentinek egyenesnek tekinthetők...) oda jutottunk volna de a hóförgeteg közepette jött az újabb meglepetés: mire a hágó bejáratához értünk, kiderült, hogy a használhatatlan útviszonyok miatt lezárták az utat.
Nem tehettünk mást, észak felé folytattuk, hogy a 89-es útról nyíló 4-es út hágóját próbáljuk meg. Az elágazásnál a kiírás: ez is lezárva. Nem tudtuk, mit tegyünk. Már majdnem visszaértünk a Lake Tahoe-ig. Volt még egy utolsó lehetőség, az 50-es út. Ha ez sem sikerül, visszajutottunk Tahoe-ba. Szerencsére ez az átkelő (még?) nem volt lezárva, így át tudtunk kelni a hegyen. Fent a magasban (2.000-2.500 m) még így is BRUTÁLISAK voltak az útviszonyok: folyamatos hóátfúvás, jégeső-szerű förgeteg, hatalmas, 3-4 méter magas hófalak az út mellett, óriási köd, stb. Olyan tó mellett is elhaladtunk, amely teljesen be volt fagyva és hóval borítva. Úgy nézett ki, mint egy 20-30 cm vastagon hóval befedett mező, amelynél - pár kilógó jégtáblától eltekintve - SEMMI nem utalt arra, hogy ez valaha tó volt... De legalább átértünk.
Mivel már jócskán eltávolodtunk a célhoz képest, GPS-ünk olyan módon kompenzált, hogy kb. toronyirányban, névtelenebbnél névtelenebb átkötőutakon vezetett dél felé. De legalább nem földutakon, már ennek is örültünk. A hegyről leérve az időjárás is megszelídült, újra napos, száraz, meleg idő fogadott. Itt még csak elképzelni sem lehetett, hogy 1-200 km-rel odébb a hegyekben micsoda ítéletidő tombolt... Egyébként ez az út is nagyon szép volt, a gyönyörű táj és a jellegzetes amerikai ranch-ek nagy élményt jelentettek. Csak a folyamatos kanyargástól kezdtünk már besokallni...
Már este 6 óra felé járt, mire normális településre értünk végre. A Jamestown közelében lévő Columbia-ban letértünk, hogy meglátogassuk a híres Moaning Cavern-t, de sajnos már nem volt nyitva. Columbia amúgy is érdekes volt, mert itt is van egy híres "szellemváros" rész, hasonló mint Bodie-ban. Némelyik intézmény (hotel, söröző, stb.) még ma is rendeltetésének megfelelően működik, de a többi épületben is korabeli ruhákba öltözött személyzet idézi fel az aranyláz időszakát. Sajnos mostanra már minden le volt lakatolva, de a különleges, vadnyugati stílusú épületeket legalább végig tudtuk járni. Egy kis kompenzáció, ha már Bodie-t elbuktuk...
Jamestown-ba érve meglepődtünk, hiszen ennek egyik főutcája szintén a korabeli építkezést és hangulatot idézi. Sőt, ez az utca valóban élő, működő, aktív része a városnak. Szállásunkat is itt foglaltuk le, ami egy viktoriánus berendezésű, kicsi, ám kellemes fogadó. A menedzsere - ahogy Tahoe-ban is - természetesen indiai. A sötétedés előtt még megcsodáltuk a valóban hangulatos, gyönyörű épületeket az utcában, majd a Willow Saloon-ban elfogyasztottunk a - szokás szerint - rendkívül bőséges vacsoránkat.
Ha belegondolok, a mai nap végül SEMMI konstruktívat nem sikerült csinálni, szinte kizárólag autózással telt az idő. Még ha fárasztó is volt, a rendkívüli kalandok és a hihetetlenül megragadó látkép miatt mégis sok élménnyel gazdagodtunk. Remélhetőleg a következő napokra már emberségesebb időjárást kapunk.
Ez volt a mai nap:
Ebből mindössze a B,C,D,E volt a szívás és visszafordulás... Igazán semmiség!
