Ma elhagytuk San Francisco-t, és elindultunk északkelet felé. SF óriási élmény volt, szállásunkkal, a Mission Inn-nel is teljesen elégedettek voltunk. Semmi extra, de amire kell, teljesen megfelelő volt. Aki nem vár nagy csodákat, csak a fárasztó városnézés után nyugodt pihenésre vágyik, annak bátran ajánlom. Kissé távolabb van a központtól, de autóval ez nem lehet probléma. A szállónak ingyenes a parkolója és adnak reggelit.
A mai útvonalunk így alakult:
San Francisco-ból Sacramento felé indultunk, de tettünk egy kis kitérőt az utóbbihoz közel lévő Monticello Dam-hez. Ez egy hatalmas völgygát, persze nem akkora, mint a Hoover Dam. Érdekessége, hogy van benne egy óriási betontölcsér, amiben magas vízállás esetén beömlik a tó vize. Sajnos most nem volt így felduzzadva a tó, így a betonkör üresen tátongott, pedig baromi látványos lett volna. A GPS hamar levitt az autópályáról, így egy nagyon szép, kanyargós hegyi úton értünk el a célig. Jobb volt így, mert sokkal érdekesebb és izgalmasabb volt a táj, mint az autópályán.
Sacramento-ban nem sokat időztünk, mert ahhoz képest, hogy Kalifornia állam fővárosa, nem különösebben izgalmas. A Capitolium épülete előtt álltunk meg, ez tényleg látványos, valamint a parkja is gyönyörű, ami tele van a világ minden tájáról származó fával, ráadásul ezek be is vannak számozva és meg is vannak nevezve. Szokás szerint mókusok mászkáltak mindenhol, valamint a Capitolium környékén rengeteg narancsfa található, amelyek bőséges gyümölcsöt teremnek. Amúgy Sacramento-ban nincs sok minden, amit érdemes megnézni, össze sem hasonlítható San Francisco-val.
A 80-as autópályán Reno felé mentünk tovább, ami érdekes út volt. A Csendes-óceán szintjétől, a napsütéses, bár igen szeles San Francisco-tól elindultunk a hegyek felé. Először csak a hullámzó dombos táj kezdett átváltozni tűlevelű erdőkre, majd pedig az autópálya szélén is egyre sűrűbben feltünedeztek a hólánc használatra és téli felszerelésre figyelmeztető táblák. Hamarosan havas hegycsúcsokat is megpillantottunk, ami nagy váltás volt SF után. Az út egészen 2.200 m magasságig felvitt, majd pedig elértük Reno városát. Ezzel már Nevada államba érkeztünk.
Reno igazából egy mini Las Vegas, a kaszinóiról, klubjairól híres. A világ legnagyobb kisvárosának is nevezik :). Van egy hosszú utcája, ami tömve van kaszinókkal, neonfényekkel. Néhány kaszinóba be is néztünk, hát mit mondjak... Külön-külön akkora alapterületük volt, mint egy-egy stadionnak, és TÖMVE voltak játékgépekkel. Ötszázezerféle félkarú rabló, digitális és hagyományos kártyajátékok, rulett, póker, arcade játékgépek, meg amit akarsz. Ilyen szintből volt még 2-3 klubbonként, hozzájuk tartozóan pedig a hatalmas toronyház hotelek.
A bent leledző népség is megérne egy tanulmányt. Elég sokan voltak, nyomták a zsugát mint az állatok. Voltak fiatalabbak, csoportok, akik szemmel láthatóan a móka és a társaság kedvéért ruletteztek, de az igazán durva arcok az öregebbek voltak. Ezekről látható, hogy itt töltik idejük nagy részét, rá vannak gyógyulva a játékgépekre, és robotszerűen nyomják az újabb és újabb köröket. Járókeretes papák, akiknek alig van annyi erejük, hogy odatipegjenek a félkarú rablóhoz, de reszkető kézzel már nyomják is a gombokat. Voltak olyan mamókák, akik akkora kétsoros aranyláncot viseltek, szinte a fejüket se bírták megemelni, de ki voltak sminkelve meg festve, mint egy 20 éves, nagyban nyomták a kártyajátékokat. Olyanok is voltak, akik meg se várták a félkarú rabló leforgását, nem is nézték az eredményt, csak gépiesen ütögették a gombot, így: taktaktaktaktaktak... Mi nem játszottunk, csak körbenézegettünk és röhögtünk a sok szánalmas majmon. Így játsszák el a nyugdíjukat, vagy lehet hogy annyi pénzük van, hogy azt se tudják, mit csináljanak vele.
Az egyik kaszinó/hotelben ebédeltünk, egy olasz étteremben. Ahhoz képest, hogy mennyire puccos helyen volt, rendkívül jó árakkal dolgoztak, az adagok pedig szokás szerint óriásiak voltak. Amerikában ezek szerint ez a jellemző, teljesen mindegy, hogy valamilyen egyszerű hamburgeres kaját vagy nagyobb tálat eszel, minden esetben annyit hoznak, hogy megenni is alig bírod.
Reno-ból aztán továbbálltunk, volt ott még egy autómúzeum, amit talán érdemes lett volna megnézni, de az idő hiányában kimaradt. Az új cél a Lake Tahoe volt, egy csodálatos, óriási tó a hegyekben. Újra meg kellett mászni egy hasonló 2 km-es magasságot, míg Carson City-n keresztül eljutottunk a South Lake Tahoe nevű településig. A Lake Tahoe egyik fele Kaliforniához, a másik Nevadához tartozik, az említett település pont a határon, a kaliforniai részen fekszik. Itt egymást érik a különféle Inn-ek, vagyis motelek. A Travel Inn-ben szálltunk meg, ami a friscoi Mission Inn-hez hasonlóan egy egyszerű, de a célnak megfelelő motel. Mindössze a reggeli hiányzik, de van még bőven magunkkal hozott kajánk.
A szállásfoglalás után lesétáltunk a tóhoz. Hatalmas kiterjedésű víztömeg, el se hinné az ember, hogy kb. 1.600 m magasan fekszik. Gyönyörű havas hegyek szegélyezik, amelyek kiváló túraútvonalak, valamint a síelők számára is tökéletes helyszín. A település szemmel láthatóan a síelőkre van ráállva, de mivel még/már nincs szezon, jelenleg kevésbé forgalmas. Ennek a környéknek a vadvilága is jelentős, az idevezető úton is több tábla volt, hogy medvék bukkanhatnak fel az úton. Sőt, a tónál a turisztikai irodás fickó elmondta, hogy épp a minap találkozott medvével: az otthonában a kertben éppen húst grillezett, és csak egy pár percre nem figyelt, de a szögesdrótot máris bedöntötte egy medveanya a bocsával, és elcsenték a húst :) Úgy kellett elijeszteni őket. Azt is mondta, hogy ezen a héten ötször is találkozott kojotokkal, vagyis prérifarkasokkal. Szóval izgalmas környéknek tűnik, kíváncsi vagyok, mi is összefutunk-e medvékkel :) Hazafelé még beugrottunk egy szomszédos sörfőzdébe, ahol házi készítésű sört főznek. Így kicsit lazítottunk a hosszú nap után :).
